2018. április 25., szerda

Mai napunk csak ez idáig



Szerinted sikerült minden? Fogadj és nézd tovább!




És ezután anya kreatív lesz?




És hogyan tovább?




Annyi még hozzá, hogy csak most fogunk indulni, mert közben elértem a központi számot, így megtudtam, hogy mikor menjünk...

2015. augusztus 21., péntek

Megvagyunk ám!!! :)

Háááát, már elég régen jutottam el odáig, hogy bejegyzést írjak.
Jól vagyunk, csak hát egyre sűrűbbek a napjaink. Petikém nyáron egész végig itthon volt velem és egyre kevesebbet alszik. Néha minden igyekezetem ellenére kimarad a délutáni alvása, ha meg alszik akkor többnyire 16 óra után teszi, viszont ezesetben előfordul, hogy még éjfélkor is a fejünk tetején ugrál (hol átvitt, hol pedig szószerinti értelemben, ha mi esetleg hamarabb nyugóvóra térnénk).
Aztán meg intenzíven tanultam is az elmúlt időszakban. Ismét fotós suliba járok, mivel amikor ezelött több mint 10 évvel elvégeztem mindkét évet, nem tettem le a záróvizsgát. Mivel sok idő eltelt azóta, így újra kell járnom az egészet, nem fogadták el a régi dolgokat. Persze már a képzés is sokkal korszerűbb lett, akkor még fotókémia és laborálás is volt, most meg végre a digitális technológiára fektetik a hangsúly. Amikor régen jártam ebbe a suliba nagyon idegesített, hogy alig volt szó a digitálisról, pedig anyuék az elsők között álltak még át anno a digitális fotózásra. Meg manapság a művészettörténet és a rajzolás is nagy hangsúlyt kap a képzésben. Ez önismeret szempontjából is tökéletes volt számomra, mert meg voltam győződve arról, hogy az én rajztudásom a pont-pont-veszzőcskénél maximálisan kimerül. Ehhez képest kiderült, hogy mégis csak ragadt valami rám a felmenőim tehetségéből e téren, mert csontvázakat, portrékat, szobrokat, stb rajzoltam. A festést és a színek keverését különösen élveztem, inspirálóak voltak számomra.
Mi a célom a fotózással? Egyrészt nem szeretném, ha kárba veszne mindaz, amit apu felépített. Az a sok tudás, amit hosszú évek tapasztalatával szerzett meg... Másrészt a fotózással is adni szeretnék magamból, a szívemből egy kis részt. Én eddig bármibe fogtam, mindig csak addig csináltam, amíg szívből tudtam csinálni, mert szerintem csak úgy van értelme. (Anno ezért hagytam abba az ír sztep oktatást, mert (különböző okok miatt) kihunyt bennem az a tűz, amivel akkor adni tudtam.
A hastánc szerves részem és az is fog maradni! Persze a sok év tekintetében itt is voltak emberek, akik finoman szólva sem korrekt módon viselkedtek, de maradt egy kemény mag, akikkel imádok együtt táncolni és szinte mondhatom, hogy családomként szeretem őket!!! :)

Összességében már régóta tudom, hogy semmire sem szabad rágörcsölni, nagyon akarni, mert az leblokkolja az energiákat. Ellenben, ha az ember nagyvonalakban tudja, hogy mit szeretne, nyitott szemmel jár, de hagyja, hogy a dolgok történjenek sokkal jobb dolog lesz belőle, mert szabadon áramolhatnak az energiák.

Múltkori feketeberkenye szedő és fotózós túránk során, megint rámtört a felismerés. Ahogy leültünk a nagy tölgyfa alá, előszedve a kis elemózsiánkat, egy jókora adag frissen szedett vadszedrrel, élvezve ahogy átjárja a kristálytiszta levegő az ember testét, hallgatva a madarak énekét és gyönyörködve az elénk táruló kilátásban... Ilyenkor jön rá az ember, hogy: "Te jó ég, hogy túlbonyolítjuk a dolgokat!"
Ilyenkor eszmél rá az ember, hogy sokkal kevesebb kell a boldogsághoz, teljességhez, mint gondolnánk. Persze a mai fogyasztói társadalom nem ezt sugallja. A gyerekek még ösztönösen érzik, hogy mi a jó. Az én eleven kis Petikém egy angyallá vált kint a szabadban, egy érdeklődő kis felfedezővé. Olyan természetesen és ösztönösem mozgott kint a természetben, mintha ez lenne megszokott közege. Hát igen, a gyerekem még jobban érzik az ember és a természet elválaszthatatlan egységét...


2014. december 26., péntek

Boldog karácsonyt!

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves blog-olvasómnak!

 




2014. december 3., szerda

Gondolatok így utólag leírva az én kis 2 évesemnek

Édes kis Petikém!
Hálás vagyok a sorsnak, hogy én lehetek az anyukád! Örülök, hogy minket "választottál" a szüleidnek. Már két éve ragyogod be a mindennapjainkat. Láthatjuk ahogy növekszel, ahogy napról-napra mindenről többet tudsz, fejlődsz, okosodsz és bontakozik a kis személyiséged!
Igyekezlek tanítani minden szépre és jóra, de Te is tanítasz engem nap, mint nap. Tanítasz arra, hogy megismerjem önmagamat, hogy rácsodálkozzam az élet apró dolgaira, a türelmemet és önfegyelmemet is tréningezed, de ezáltal mindketten fejlődünk.
Nagyon boldog vagyok, amikor már kimutatod a kis érzéseidet, átölelsz, becézgetsz. Ezeknél és egy ilyen drága kis gyermeknél nem is létezhet nagyobb kincs egy anya számára!
Nagyon szeretünk és apával együtt kívánunk neked Nagyon Boldog Születésnapot (itt is, bár kicsit megkésve az elmúlt hetek történései miatt)!

Rólam...

   Már régóta ígértem, hogy mesélek magamról is kicsit. Igazándiból ahogy leültem, hogy írjak egy bejegyzést magamról, csak ültem itt a gép előtt... Nagyon nehéz megfogalmazni az embernek azt, ami fejében zajlik.
   Írtam már arról, hogy gyerek mellett az élet folyamatos változás. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon alkalmazkodni az aktuális változásokhoz és képes legyen újragondolni a dolgait, esetleg felülbírálni az addig vallott nézeteit. Hát én sok eddig határozottan vallott elképzelésemet újragondoltam és amit nem tartottam reálisnak azon változtattam.
  Mindig is azt hangoztattam, hogy az anyaság a legcsodálatosabb dolog a világon. Mióta a Petikém növöget ezt a kijelentésemet annyiban finomítanám, hogy: "Az anyaság a legcsodálatosabb és egyben a legnehezebb dolog a világon."
Pár hónapja eljutottam arra a szintre, hogy egy "pszichopata papagájnak" éreztem magam. Pszichopatának azért, mert az addigi türelmes énemből egy türelmetlen, kiborulás szélén álló nő lett, papagájnak meg azért, mert vagy ötvenszer kellett mindent elmondanom a Petikémnek. Mármint itt nem a bájos miért és hogyanos babakérdésekre gondolok, hanem arra hogy egyfolytában azt kellett neki magyaráznom, hogy mit és miért nem szabad. Egyfolytában gazfickóskodott, ami még egy bizonyos határig rendben is lett volna, de amikor direkt rongált és önveszélyes dolgokat művelt az teljesen kiborított. Mint már írtam azt hiszem ott csúsztak el a dolgok, hogy én próbáltam következetesen nevelni és megszabni a konkrét határokat (Petikémnek erre különösen szüksége van). Eközben az apja mindent folyamatosan ráhagyott és karöltve hágták át a szerintem ésszerű szabályokat. Próbáltam megbeszélni a Petivel, hogy mit tiltsunk és mit nem, de amikor azon kellett vele vitatkoznom hogy a gyerek ne bánthassa a tűzhelyet... Teljesen az ujja köré csavarta a gyerek.
Szóval pár hónapja eljutottam arra a pontra, hogy belefáradtam az egész hadakozásba és lazítottam a gyeplőn. Természetesen utána teljesen elszabadult a "pokol".
Nemsokára a Peti is rájött, hogy bizony valóban kellenek a határok a gyereknek. Most sem egy szigorú apa, de már egészen ügyesen fegyelmezi Petikét, hogy ha úgy alakul és már több dologban  következetes vele. Persze még mindig többet ráenged, mint én tenném, de ez már elenyésző. Boldog és elégedett vagyok e téren.
Tényleg nem egyszerű megtalálni az optimális családi harmóniát.
   Más téren is elégedetlen voltam magammal. Úgy éreztem, hogy a mindennapi főzés, takarítás ellenére a lakás nincs tökéletesen rendben, hogy a kertet már meg se említsem. Mindig akadt egy egy szekrény, ami rendrakásra várt, a mindennapi takarítás pedig látszólagos eredmény nélkül maradt, hiszen a Petikém erről igazán tevékenyen gondoskodott. Emellett úgy éreztem hogy a gyerekkel sem tudok annyit foglalkozni, mint szeretnék és amennyire igényelné.
A nagy kertészkedős ambícióimról ne is beszéljek. Mindent lezabáltak a csigák, akikkel egy ideig harcoltam. Volt hogy 200 feletti csigát böködtem agyon egy este a csöppnyi veteményesben. Salátából egy falatot sem ettünk, hagymából is alig. A gyönyörű nagy retkeket felváltva ették a csigák és a hangyák, akárcsak a gyönyörű nagy szemű epreket. A sóska és a mángold azonban a kert hősei lettek, mert mindent leküzdöttek és bőséges terméssel ajándékoztak meg minket. A cukorborsó is jól sikerült, Petike mérték nélkül legelte volna. Azóta is akárhányszor a kertben a cukorborsó helyére érünk még mindig kérne.
Szóval sok dolgot újra gondoltam, módosítottam a terveimen.
   Szeptemberben Petikém elkezdett bölcsibe, pontosabban családi napközibe járni. Ez rengeteg pozitívumot hozott mindannyiunk életében.
  Aztán a közelebbi múltba tekintve túl vagyunk két nagyon kemény betegeskedéssel és kórházi bentléttel teli héten, ami megint csak jócskán próbára tett mindannyiunkat. Remélem most már visszatér az életünk a normális kerékvágásba.
  Még nem írtam meg a 2. szülinapos bejegyzést sem, ami közben már el is múlt, de majd arról szeretnék mesélni legközelebb. Ennek a bejegyzésnek is majdnem az egészét már régebben írtam, csak most jutottam odáig, hogy befejezzem és publikáljam.

2014. október 20., hétfő

Zsebibaba, zsenibaba... :D

  A fenti címet valószínűleg anyai elfogultságom ihlette, de hát nem tehetek róla, el vagyok ájulva a kisfiamtól. Még nem számoltam pontosan össze, de összességében több mint 20 dalt és verset tud és folyamatosan tanulja az újabbakat. Mindez 22 hónaposan szerintem nem kis teljesítmény. Ma reggel egy közepes hosszúságú mesét mondott el reggeli után az etetőszékében ülve. Hát az apjával együtt rendesen leesett az állunk.
  Múltkor azt gondoltam, hogy angolozunk is egy kicsit. Mondtam neki, hogy "What's your name?" és elmagyaráztam, hogy mit jelent és hogy hogyan kell válaszolni rá. Látszólag nem figyelt, ám rá 2 hétre egyszer csak elkezdett "What's your name?"-ezni. Először nem is értettem, hogy mit akar, de aztán leesett hogy mit mond. Azóta ezzel is foglalkozgatunk, ha úgy tartja kedvünk.
  Persze eközben az elvetemültsége, a köz- és önveszélyessége, akaratossága, gazfickóssága cseppet sem lankad, ám ha le tudom kötni a figyelmét akkor hihetetlen pozitív dolgokra is tudja fordítani az energiáját.
  Itt van hát 3 újabb dalocska, amit kb. 2 hete vettem fel, de csak most jutottam el odáig, hogy fel is töltsem.