Mi a hasonlóság a pelusozás és a Forma 1 között???

Hát több, mint gondoltam.
Eleinte a pelenkázások számunkra egy békés baba-mama szertartások voltak. Aztán már említettem, hogy egy magasabb szintre léptünk, ahol egyre ügyesebbnek kellett lennem, hogy a gyerekre rávarázsoljam a pelenkát és a ruhát. Napjainkban azonban vesztésre állok a pelenkázási hadműveletben. Egy darabig csak akkor volt nehézségünk, ha mondjuk a mamiéknál kellett pelust cserélni, hiszen ott több szökési útvonal is akadt. Itthon a pelenkázón szépen elvolt. Amikor mégsem, akkor egy kis énekléssel, mondókákkal, vagy valamilyen tárgyat a kezébe nyomva szépen le lehetett kötni a figyelmét.
Most azonban mindent elkövet, hogy megmeneküljön a pelusozás elől, mászna, felülne, sőt fel is állna a pelenkázón. Nem győzök taktikázni, egyrészt hogy megfogjam, nehogy leessen, plusz ne legyen minden tiszta kaki, ugyanakkor erőszakos se legyek Vele.
És itt jön az összefüggés:
A pelenkázás olyan (legalábbis jelenleg számukra), mint a Forma 1-en a gumicsere. Minél gyorsabban végezni kell vele.

Régen amikor a gyerekkori barátnőmmel találkoztam (igen Nóri, Rólad van szó) csodálkoztam, hogy micsoda tempóban cseréli ki a pelust a kisfián. Hmmm, mára már értem, hogy miért. :D
Szóval most igyekszem minél gyorsabbra fejleszteni a pelenkacserélés tudományát. Mindent előkészítek, kukát kinyitom, a gyerekről már a pelenkázóra helyezés előtt leveszem a ruhák zömét. Aztán felteszem az én kis Petikémet és stopperóra indul... Pelenka nyit, és anya töröl-töröl, énekel-énekel, állat hangot utánoz, közben vissza forgatja a gyereket, töröl, gügyög, pelenka fel, gyerek elkap, mostanában harisnya fel, majd nadrág fel. Olykor az utolsó két művelet már a földön zajlik.
Hűűű nem semmi...
Azt hiszem még van mit fejleszteni a gyorsaságomon.
Hát most ennyi! :)

Mindenféle...

Na végre! Újra be tudok lépni a blogomba. Már vagy egy hete elkezdtem írni egy új bejegyzést, amit a Petike miatt félbe kellett hagynom, azt követően meg nem engedett belépi a rendszer. Valami hibaüzenetet adott, miszerint egy másik helyről kiléptem és lépjek be újra (pedig közben be voltam jelentkezve). Szerintem a Mac miatt volt némi kompatibilitási probléma. Régi az operációs rendszerem és a webes programom is, valamint gondolom ez a blogprogram sem támogat mindent. Bonyolult leírni, de lényeg, hogy végre újra itt vagyok! :) Persze természetesen akkor akartam a leginkább bejegyzést írni, amikor nem hagyott belépni.
Azért arra is jó volt ez a technikai kellemetlenség, hogy úgy döntsek le kell töltenem az eddigi írásaimat. Na nem mintha olyan nagy számnak tartanám őket, de azt hiszem talán majd a Petikének szép emléket nyújthatnak. Betekintést nyerhet abba, hogy mennyire vártuk a születését, hogy fejlődött és hogy hogyan teltek a mindennapjaink.
Amúgy olyan sokszor és sok mindent megosztanék Veletek, de a technika még nem olyan fejlett, hogy a gép magától leírja a gondolataimat, nekem meg kevesebb az időm írogatni. Ha a kis Angyalkám ébren van, akkor azonnal rávetné magát a számítógépre, így akkor azért nem tudok írni. A napközbeni alvásainál többnyire akad más dolgom és hát este meg elég fáradt vagyok. Azt hiszem, erre majd a több és rövidebb bejegyzés lehetne a megoldás.

Hát akkor most elkezdem mesélni a dolgokat, érzéseket, csak ahogy eszembe jutnak nem rendszerezem őket, csak írom röviden amiket meg akartam osztani:

Például úgy 1 hete reggel olyan szép volt ahogy esett az eső (tudom sokan nem így gondolják). Ültem a parkettán az üvegajtó előtt egy pohár meleg teával a kezemben és csodáltam  a mesés őszi reggelt. A különös fényeket, a szép zöld kertet, néztem a fűszálakon táncoló vízcseppecskéket és közben hallgattam az általuk játszott muzsikát. Közben arra gondoltam, hogy mennyi csoda van ezen a világon csak meg kellene látnunk, de hajlamosak vagyunk nap mint nap elmenni az ilyen dolgok mellett. Szép pillanat volt...

Na de térjünk is át a Petikére, aki folyamatosan növesztgeti a fogacskáit. Múltkor egyszerre növesztette ki a második felső és a negyedik alsó fogacskáját úgy, hogy észre sem vettük. Mármint nem volt sírós nyűgös, vagy ilyesmi.
Továbbra sincs gond az alvásával sem. Alszik egyet a 10 órás gyümölcsevés és a 16 órai etetés után is, valamit éjszaka egészen reggel olyan 7.30, vagy 8.00 óráig.
Azonban kezd egyre elevenebb lenni, ami nem is annyira elevenség, hanem felfedezési vágy. Mindenre felmászik, amitől a hajam olykor égnek áll. Az etetőszék a kedvenc mászókája, nem bele, hanem az oldalára szokott felmászni. Le is esett párszor, de ez sem szegte kedvét. Aztán mindig a cserépkályha ajtaját birizgálja, nem is tudom mi lesz a fűtési szezonban... Pár napja elkezdte kikapirgálni azt a kevés kis hamut, amit talál benne sőt nyalogatja is... Húzkodja a fiókokat, ami már volt, hogy odacsípte az ujját, de akkor is húzogatja. A TV taperolás is a hobbija. Azt mondanom se kell, hogy a télikert és az erkélyajtó üvege olyan, mintha megmászta volna a csiga, hiába takarítom. Pár kézlenyomat nem is lenne akkora ügy, de konkrétan nyalogatja az ablakot. Múltkor meg a cicát hívogatva (a cicc-cicc helyett trrr-trrr szavakkal) köpködte össze úgy, hogy folyt rajta a nyál (de nagyon cuki volt). A járókára is felmászik kívülről. A fogával elkezdte tépegetni a műanyaggal bevont szivacsos szélét. Na erre leleményes anya gondolta, hogy a gyereknek rágnia kell így a szájába nyomott egy rágókát, amivel egész jól lekötötte a gyerek rágcsálási vágyát. Ám a még leleményesebb gyerek kitolt anyával, mert egy helyen csak kiharapta a műanyag borítást. Nesze Neked leleményes anya, törheted a fejed, hogy mivel takard úgy el azt a részt, hogy a gyerek ne rágja tovább, nehogy lenyelje a műanyag részt, vagy esetleg a szivacsot. Végül csak én győztem, miután nem kis munkával rávarrtam egy ruha borítást végig a járóka szélére. A ruhaszárítót is előszeretettel próbálná magára rángatni. Ha nem figyelek eléggé, a papucsomat olyan lendülettel veszi a szájába és kezdi nyalogatni a talpát (gondolom tetszik neki hogy rücskös), hogy csak na... Múltkor mire észbe kaptam a magassarkúm sarkát szopogatta. A porszívóval már megbarátkozott, de most azon kell izgulnom, hogy nehogy megrágja a vezetékét. Ma újságpapírt kellett kiszednem a szájából, amit egy erőteljes ujjharapással jutalmazott. Szóval továbbra sem unatkozom egy cseppet sem!!!
A cserkészek "Légy résen!" jelszava szokott eszembe jutni (jól van fiúk nem nevetni, itt nem olyan értelemben értik). Ez a mondás gyerek mellett is igazán helytállónak bizonyul.

No de azért cukiságokból is akad ám bőven!
Tökmagúrfi imádja az állatokat.
A kutyák a nagy kedvencei. Anyuék Füli kutyáját jól ismerem, így őt oda merem engedni hozzá. Hát a gyerek csak visongat örömében, ha meglátja és próbálja magához csalogatni több-kevesebb sikerrel. Ha a Fülike odamegy hozzá, igyekszik megfogni, a kutya meg megnyalogatja. Hát látnotok kéne azt a kacarászást, amit akkor művel! Persze utána megtörlöm törlőkendővel, ha úgy van, de hát a kutya nyála amúgy is antiszeptikus és nem akarom burokban nevelni.
Itt a szomszédban meg vannak cicák, egy picike is. Mindig meg szoktuk nézni őket, és a Petike is próbálkozik a hívogatásukkal. Igaz még a cicc-cicc helyett inkább csak azt mondja, hogy "sssssz", vagy "trrr" de azt jó nyálasan ám! :) A kiscica is kedveli őt, mert sokszor eljön felénk és az ajtónk előtt ugrándozik. Petike meg sokszor meglóg a télikertbe, áll az ajtónál és veri az üveget, várja a cicát. Annyira cukik!
Múltkor meg egy katica került a konyhánkba, valószínűleg a gyümölcsökkel. Mutattam Neki a földön, hogy: "Nézd, ott a katicabogár! De aranyos!" Erre ő a kis ujjával próbálta megtapizni, majdnem összenyomva szegényt. Ekkor megmentvén rátettem a kezemre, néztük kicsit hogy hogyan mászik, majd végül kiengedtük a kertbe.

Mozgásfejlődés:
Már jópár hete feláll mindenféle kapaszkodás nélkül is, vagy valami tárggyal a kezében. A teregetésben is segít, előszeretettel rázogatja a ruhákat. Már volt néhányszor, hogy lépett vagy kettőt kapaszkodás nélkül, de ennek még nem tulajdonítok akkor jelentőséget, hiszen nem tudatosan csinálta. Sőt állásból leguggol, majd ismét feláll. A legdurvább az volt, hogy múltkor a kezével kapálózott, közben felugrott és telitalpra érkezve továbbra is állva maradt. Nem akartam hinni a szememnek.

Családi móka:
Az meséltem, hogy nincs ágyunk, csak matracon alszunk. Viszont ez annyira jó, mert így a Petike simán be tud huppanni napközben az ágyunkba. Ahogy az apja mutatta Neki odaáll a szélére és belevetődik.
Amikor eszébe jut bemegy a szobába és néz utánunk, csalogat bennünket, hogy menjünk be egyet birkózni.Persze nem tudunk Neki ellenállni. Olyan jó, hogy ezáltal Ő is tud kezdeményezni egy kis közös játékot. :)
Még a mókáról jut eszembe, hogy mióta leköltöztünk apával mi is találtunk közös hobbit magunknak, méghozzá a tollasozást. Isteni partikat játszottunk az udvaron. Szétütöttünk néhány ütőt és labdát, anyukám gyerekkori ütője azonban elég jól bírja a kiképzést. Közben a Petike nézett minket és játszott a babakocsiban a saját ütőjével. :D

Múlt héten az "öreg" Peti beteg volt és így nem is ment a Petike közelébe meg sem fogta, stb... Erre a Petike változatosabbnál változatosabb praktikákat és cukiságokat talált ki, csak hogy foglalkozzon vele az apa. Olyan édes volt. :)

Ma meg tanácsadáson voltunk, amit többnyire jól szokott viselni, ma azonban úgy ordított, mint akit nyúznak. Odaérve már kihallatszott egy kisgyerek sírása, amiből a Petike azonnal gyanút fogott, hogy nem valami jó helyen lehetünk és Ő is rázendített. A vetkőztetés után a kezemben elhallgatott, ám a rendelőbe érve torka szakadtából ismét rákezdett, remegett is közben. Szegény kis babalelkét nagyon felzaklatta, bár a fő gond az lehetett, hogy amúgy abban az időben aludni szokott. Pedig a doktornő nagyon kedves volt Vele és szurit sem kapott. Hát kint sem nyugodott meg, nem lehetett felöltöztetni, mert amint próbáltam lefektetni már sírt és csipaszokodott a nyakamba, vagy a ruhámat tépte. Hát nem kicsit vert le a víz. Végül fél óra alatt sikerült felöltöztetnem az ölembe fogva, ruhadarabonként.

Lehet, hogy kissé elrettentőnek tűnik ez a sok dolog amit írtam, de nagyon élvezem az anyaságot! Persze azért néha jól jönne még pár szem és kéz, de hát akkor meg elég hülyén néznék ki! :D Továbbra is azt gondolom, hogy leírhatatlan az a sok gyönyörűség, amit egy gyerek hoz az ember életébe. Csak csodálom a kis lényét és azon is csodálkozom, hogy Ő az a kis személy akit 9 hónapig a szívem alatt hordtam. Ez még mindig olyan felfoghatatlan. És hát amikor bújik hozzám, az anyukájához, biztonságot keresve, az valami leírhatatlan érzés. Na meg az a finom babaillat...

Szóval vannak nehéz dolgok, de azért jócskán a pozitív oldalra billen a mérleg.
Az anyaság egy csoda!!!