Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves blog-olvasómnak!
2014. december 26., péntek
2014. december 3., szerda
Gondolatok így utólag leírva az én kis 2 évesemnek
Édes kis Petikém!
Hálás vagyok a sorsnak, hogy én lehetek az anyukád! Örülök, hogy minket "választottál" a szüleidnek. Már két éve ragyogod be a mindennapjainkat. Láthatjuk ahogy növekszel, ahogy napról-napra mindenről többet tudsz, fejlődsz, okosodsz és bontakozik a kis személyiséged!
Igyekezlek tanítani minden szépre és jóra, de Te is tanítasz engem nap, mint nap. Tanítasz arra, hogy megismerjem önmagamat, hogy rácsodálkozzam az élet apró dolgaira, a türelmemet és önfegyelmemet is tréningezed, de ezáltal mindketten fejlődünk.
Nagyon boldog vagyok, amikor már kimutatod a kis érzéseidet, átölelsz, becézgetsz. Ezeknél és egy ilyen drága kis gyermeknél nem is létezhet nagyobb kincs egy anya számára!
Nagyon szeretünk és apával együtt kívánunk neked Nagyon Boldog Születésnapot (itt is, bár kicsit megkésve az elmúlt hetek történései miatt)!
Hálás vagyok a sorsnak, hogy én lehetek az anyukád! Örülök, hogy minket "választottál" a szüleidnek. Már két éve ragyogod be a mindennapjainkat. Láthatjuk ahogy növekszel, ahogy napról-napra mindenről többet tudsz, fejlődsz, okosodsz és bontakozik a kis személyiséged!
Igyekezlek tanítani minden szépre és jóra, de Te is tanítasz engem nap, mint nap. Tanítasz arra, hogy megismerjem önmagamat, hogy rácsodálkozzam az élet apró dolgaira, a türelmemet és önfegyelmemet is tréningezed, de ezáltal mindketten fejlődünk.
Nagyon boldog vagyok, amikor már kimutatod a kis érzéseidet, átölelsz, becézgetsz. Ezeknél és egy ilyen drága kis gyermeknél nem is létezhet nagyobb kincs egy anya számára!
Nagyon szeretünk és apával együtt kívánunk neked Nagyon Boldog Születésnapot (itt is, bár kicsit megkésve az elmúlt hetek történései miatt)!
Rólam...
Már régóta ígértem, hogy mesélek magamról is kicsit. Igazándiból ahogy leültem, hogy írjak egy bejegyzést magamról, csak ültem itt a gép előtt... Nagyon nehéz megfogalmazni az embernek azt, ami fejében zajlik.
Írtam már arról, hogy gyerek mellett az élet folyamatos változás. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon alkalmazkodni az aktuális változásokhoz és képes legyen újragondolni a dolgait, esetleg felülbírálni az addig vallott nézeteit. Hát én sok eddig határozottan vallott elképzelésemet újragondoltam és amit nem tartottam reálisnak azon változtattam.
Mindig is azt hangoztattam, hogy az anyaság a legcsodálatosabb dolog a világon. Mióta a Petikém növöget ezt a kijelentésemet annyiban finomítanám, hogy: "Az anyaság a legcsodálatosabb és egyben a legnehezebb dolog a világon."
Pár hónapja eljutottam arra a szintre, hogy egy "pszichopata papagájnak" éreztem magam. Pszichopatának azért, mert az addigi türelmes énemből egy türelmetlen, kiborulás szélén álló nő lett, papagájnak meg azért, mert vagy ötvenszer kellett mindent elmondanom a Petikémnek. Mármint itt nem a bájos miért és hogyanos babakérdésekre gondolok, hanem arra hogy egyfolytában azt kellett neki magyaráznom, hogy mit és miért nem szabad. Egyfolytában gazfickóskodott, ami még egy bizonyos határig rendben is lett volna, de amikor direkt rongált és önveszélyes dolgokat művelt az teljesen kiborított. Mint már írtam azt hiszem ott csúsztak el a dolgok, hogy én próbáltam következetesen nevelni és megszabni a konkrét határokat (Petikémnek erre különösen szüksége van). Eközben az apja mindent folyamatosan ráhagyott és karöltve hágták át a szerintem ésszerű szabályokat. Próbáltam megbeszélni a Petivel, hogy mit tiltsunk és mit nem, de amikor azon kellett vele vitatkoznom hogy a gyerek ne bánthassa a tűzhelyet... Teljesen az ujja köré csavarta a gyerek.
Szóval pár hónapja eljutottam arra a pontra, hogy belefáradtam az egész hadakozásba és lazítottam a gyeplőn. Természetesen utána teljesen elszabadult a "pokol".
Nemsokára a Peti is rájött, hogy bizony valóban kellenek a határok a gyereknek. Most sem egy szigorú apa, de már egészen ügyesen fegyelmezi Petikét, hogy ha úgy alakul és már több dologban következetes vele. Persze még mindig többet ráenged, mint én tenném, de ez már elenyésző. Boldog és elégedett vagyok e téren.
Tényleg nem egyszerű megtalálni az optimális családi harmóniát.
Más téren is elégedetlen voltam magammal. Úgy éreztem, hogy a mindennapi főzés, takarítás ellenére a lakás nincs tökéletesen rendben, hogy a kertet már meg se említsem. Mindig akadt egy egy szekrény, ami rendrakásra várt, a mindennapi takarítás pedig látszólagos eredmény nélkül maradt, hiszen a Petikém erről igazán tevékenyen gondoskodott. Emellett úgy éreztem hogy a gyerekkel sem tudok annyit foglalkozni, mint szeretnék és amennyire igényelné.
A nagy kertészkedős ambícióimról ne is beszéljek. Mindent lezabáltak a csigák, akikkel egy ideig harcoltam. Volt hogy 200 feletti csigát böködtem agyon egy este a csöppnyi veteményesben. Salátából egy falatot sem ettünk, hagymából is alig. A gyönyörű nagy retkeket felváltva ették a csigák és a hangyák, akárcsak a gyönyörű nagy szemű epreket. A sóska és a mángold azonban a kert hősei lettek, mert mindent leküzdöttek és bőséges terméssel ajándékoztak meg minket. A cukorborsó is jól sikerült, Petike mérték nélkül legelte volna. Azóta is akárhányszor a kertben a cukorborsó helyére érünk még mindig kérne.
Szóval sok dolgot újra gondoltam, módosítottam a terveimen.
Szeptemberben Petikém elkezdett bölcsibe, pontosabban családi napközibe járni. Ez rengeteg pozitívumot hozott mindannyiunk életében.
Aztán a közelebbi múltba tekintve túl vagyunk két nagyon kemény betegeskedéssel és kórházi bentléttel teli héten, ami megint csak jócskán próbára tett mindannyiunkat. Remélem most már visszatér az életünk a normális kerékvágásba.
Még nem írtam meg a 2. szülinapos bejegyzést sem, ami közben már el is múlt, de majd arról szeretnék mesélni legközelebb. Ennek a bejegyzésnek is majdnem az egészét már régebben írtam, csak most jutottam odáig, hogy befejezzem és publikáljam.
Írtam már arról, hogy gyerek mellett az élet folyamatos változás. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon alkalmazkodni az aktuális változásokhoz és képes legyen újragondolni a dolgait, esetleg felülbírálni az addig vallott nézeteit. Hát én sok eddig határozottan vallott elképzelésemet újragondoltam és amit nem tartottam reálisnak azon változtattam.
Mindig is azt hangoztattam, hogy az anyaság a legcsodálatosabb dolog a világon. Mióta a Petikém növöget ezt a kijelentésemet annyiban finomítanám, hogy: "Az anyaság a legcsodálatosabb és egyben a legnehezebb dolog a világon."
Pár hónapja eljutottam arra a szintre, hogy egy "pszichopata papagájnak" éreztem magam. Pszichopatának azért, mert az addigi türelmes énemből egy türelmetlen, kiborulás szélén álló nő lett, papagájnak meg azért, mert vagy ötvenszer kellett mindent elmondanom a Petikémnek. Mármint itt nem a bájos miért és hogyanos babakérdésekre gondolok, hanem arra hogy egyfolytában azt kellett neki magyaráznom, hogy mit és miért nem szabad. Egyfolytában gazfickóskodott, ami még egy bizonyos határig rendben is lett volna, de amikor direkt rongált és önveszélyes dolgokat művelt az teljesen kiborított. Mint már írtam azt hiszem ott csúsztak el a dolgok, hogy én próbáltam következetesen nevelni és megszabni a konkrét határokat (Petikémnek erre különösen szüksége van). Eközben az apja mindent folyamatosan ráhagyott és karöltve hágták át a szerintem ésszerű szabályokat. Próbáltam megbeszélni a Petivel, hogy mit tiltsunk és mit nem, de amikor azon kellett vele vitatkoznom hogy a gyerek ne bánthassa a tűzhelyet... Teljesen az ujja köré csavarta a gyerek.
Szóval pár hónapja eljutottam arra a pontra, hogy belefáradtam az egész hadakozásba és lazítottam a gyeplőn. Természetesen utána teljesen elszabadult a "pokol".
Nemsokára a Peti is rájött, hogy bizony valóban kellenek a határok a gyereknek. Most sem egy szigorú apa, de már egészen ügyesen fegyelmezi Petikét, hogy ha úgy alakul és már több dologban következetes vele. Persze még mindig többet ráenged, mint én tenném, de ez már elenyésző. Boldog és elégedett vagyok e téren.
Tényleg nem egyszerű megtalálni az optimális családi harmóniát.
Más téren is elégedetlen voltam magammal. Úgy éreztem, hogy a mindennapi főzés, takarítás ellenére a lakás nincs tökéletesen rendben, hogy a kertet már meg se említsem. Mindig akadt egy egy szekrény, ami rendrakásra várt, a mindennapi takarítás pedig látszólagos eredmény nélkül maradt, hiszen a Petikém erről igazán tevékenyen gondoskodott. Emellett úgy éreztem hogy a gyerekkel sem tudok annyit foglalkozni, mint szeretnék és amennyire igényelné.
A nagy kertészkedős ambícióimról ne is beszéljek. Mindent lezabáltak a csigák, akikkel egy ideig harcoltam. Volt hogy 200 feletti csigát böködtem agyon egy este a csöppnyi veteményesben. Salátából egy falatot sem ettünk, hagymából is alig. A gyönyörű nagy retkeket felváltva ették a csigák és a hangyák, akárcsak a gyönyörű nagy szemű epreket. A sóska és a mángold azonban a kert hősei lettek, mert mindent leküzdöttek és bőséges terméssel ajándékoztak meg minket. A cukorborsó is jól sikerült, Petike mérték nélkül legelte volna. Azóta is akárhányszor a kertben a cukorborsó helyére érünk még mindig kérne.
Szóval sok dolgot újra gondoltam, módosítottam a terveimen.
Szeptemberben Petikém elkezdett bölcsibe, pontosabban családi napközibe járni. Ez rengeteg pozitívumot hozott mindannyiunk életében.
Aztán a közelebbi múltba tekintve túl vagyunk két nagyon kemény betegeskedéssel és kórházi bentléttel teli héten, ami megint csak jócskán próbára tett mindannyiunkat. Remélem most már visszatér az életünk a normális kerékvágásba.
Még nem írtam meg a 2. szülinapos bejegyzést sem, ami közben már el is múlt, de majd arról szeretnék mesélni legközelebb. Ennek a bejegyzésnek is majdnem az egészét már régebben írtam, csak most jutottam odáig, hogy befejezzem és publikáljam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)