Megvagyunk ám!!! :)

Háááát, már elég régen jutottam el odáig, hogy bejegyzést írjak.
Jól vagyunk, csak hát egyre sűrűbbek a napjaink. Petikém nyáron egész végig itthon volt velem és egyre kevesebbet alszik. Néha minden igyekezetem ellenére kimarad a délutáni alvása, ha meg alszik akkor többnyire 16 óra után teszi, viszont ezesetben előfordul, hogy még éjfélkor is a fejünk tetején ugrál (hol átvitt, hol pedig szószerinti értelemben, ha mi esetleg hamarabb nyugóvóra térnénk).
Aztán meg intenzíven tanultam is az elmúlt időszakban. Ismét fotós suliba járok, mivel amikor ezelött több mint 10 évvel elvégeztem mindkét évet, nem tettem le a záróvizsgát. Mivel sok idő eltelt azóta, így újra kell járnom az egészet, nem fogadták el a régi dolgokat. Persze már a képzés is sokkal korszerűbb lett, akkor még fotókémia és laborálás is volt, most meg végre a digitális technológiára fektetik a hangsúly. Amikor régen jártam ebbe a suliba nagyon idegesített, hogy alig volt szó a digitálisról, pedig anyuék az elsők között álltak még át anno a digitális fotózásra. Meg manapság a művészettörténet és a rajzolás is nagy hangsúlyt kap a képzésben. Ez önismeret szempontjából is tökéletes volt számomra, mert meg voltam győződve arról, hogy az én rajztudásom a pont-pont-veszzőcskénél maximálisan kimerül. Ehhez képest kiderült, hogy mégis csak ragadt valami rám a felmenőim tehetségéből e téren, mert csontvázakat, portrékat, szobrokat, stb rajzoltam. A festést és a színek keverését különösen élveztem, inspirálóak voltak számomra.
Mi a célom a fotózással? Egyrészt nem szeretném, ha kárba veszne mindaz, amit apu felépített. Az a sok tudás, amit hosszú évek tapasztalatával szerzett meg... Másrészt a fotózással is adni szeretnék magamból, a szívemből egy kis részt. Én eddig bármibe fogtam, mindig csak addig csináltam, amíg szívből tudtam csinálni, mert szerintem csak úgy van értelme. (Anno ezért hagytam abba az ír sztep oktatást, mert (különböző okok miatt) kihunyt bennem az a tűz, amivel akkor adni tudtam.
A hastánc szerves részem és az is fog maradni! Persze a sok év tekintetében itt is voltak emberek, akik finoman szólva sem korrekt módon viselkedtek, de maradt egy kemény mag, akikkel imádok együtt táncolni és szinte mondhatom, hogy családomként szeretem őket!!! :)

Összességében már régóta tudom, hogy semmire sem szabad rágörcsölni, nagyon akarni, mert az leblokkolja az energiákat. Ellenben, ha az ember nagyvonalakban tudja, hogy mit szeretne, nyitott szemmel jár, de hagyja, hogy a dolgok történjenek sokkal jobb dolog lesz belőle, mert szabadon áramolhatnak az energiák.

Múltkori feketeberkenye szedő és fotózós túránk során, megint rámtört a felismerés. Ahogy leültünk a nagy tölgyfa alá, előszedve a kis elemózsiánkat, egy jókora adag frissen szedett vadszedrrel, élvezve ahogy átjárja a kristálytiszta levegő az ember testét, hallgatva a madarak énekét és gyönyörködve az elénk táruló kilátásban... Ilyenkor jön rá az ember, hogy: "Te jó ég, hogy túlbonyolítjuk a dolgokat!"
Ilyenkor eszmél rá az ember, hogy sokkal kevesebb kell a boldogsághoz, teljességhez, mint gondolnánk. Persze a mai fogyasztói társadalom nem ezt sugallja. A gyerekek még ösztönösen érzik, hogy mi a jó. Az én eleven kis Petikém egy angyallá vált kint a szabadban, egy érdeklődő kis felfedezővé. Olyan természetesen és ösztönösem mozgott kint a természetben, mintha ez lenne megszokott közege. Hát igen, a gyerekem még jobban érzik az ember és a természet elválaszthatatlan egységét...

Boldog karácsonyt!

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves blog-olvasómnak!

 

Gondolatok így utólag leírva az én kis 2 évesemnek

Édes kis Petikém!
Hálás vagyok a sorsnak, hogy én lehetek az anyukád! Örülök, hogy minket "választottál" a szüleidnek. Már két éve ragyogod be a mindennapjainkat. Láthatjuk ahogy növekszel, ahogy napról-napra mindenről többet tudsz, fejlődsz, okosodsz és bontakozik a kis személyiséged!
Igyekezlek tanítani minden szépre és jóra, de Te is tanítasz engem nap, mint nap. Tanítasz arra, hogy megismerjem önmagamat, hogy rácsodálkozzam az élet apró dolgaira, a türelmemet és önfegyelmemet is tréningezed, de ezáltal mindketten fejlődünk.
Nagyon boldog vagyok, amikor már kimutatod a kis érzéseidet, átölelsz, becézgetsz. Ezeknél és egy ilyen drága kis gyermeknél nem is létezhet nagyobb kincs egy anya számára!
Nagyon szeretünk és apával együtt kívánunk neked Nagyon Boldog Születésnapot (itt is, bár kicsit megkésve az elmúlt hetek történései miatt)!

Rólam...

   Már régóta ígértem, hogy mesélek magamról is kicsit. Igazándiból ahogy leültem, hogy írjak egy bejegyzést magamról, csak ültem itt a gép előtt... Nagyon nehéz megfogalmazni az embernek azt, ami fejében zajlik.
   Írtam már arról, hogy gyerek mellett az élet folyamatos változás. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon alkalmazkodni az aktuális változásokhoz és képes legyen újragondolni a dolgait, esetleg felülbírálni az addig vallott nézeteit. Hát én sok eddig határozottan vallott elképzelésemet újragondoltam és amit nem tartottam reálisnak azon változtattam.
  Mindig is azt hangoztattam, hogy az anyaság a legcsodálatosabb dolog a világon. Mióta a Petikém növöget ezt a kijelentésemet annyiban finomítanám, hogy: "Az anyaság a legcsodálatosabb és egyben a legnehezebb dolog a világon."
Pár hónapja eljutottam arra a szintre, hogy egy "pszichopata papagájnak" éreztem magam. Pszichopatának azért, mert az addigi türelmes énemből egy türelmetlen, kiborulás szélén álló nő lett, papagájnak meg azért, mert vagy ötvenszer kellett mindent elmondanom a Petikémnek. Mármint itt nem a bájos miért és hogyanos babakérdésekre gondolok, hanem arra hogy egyfolytában azt kellett neki magyaráznom, hogy mit és miért nem szabad. Egyfolytában gazfickóskodott, ami még egy bizonyos határig rendben is lett volna, de amikor direkt rongált és önveszélyes dolgokat művelt az teljesen kiborított. Mint már írtam azt hiszem ott csúsztak el a dolgok, hogy én próbáltam következetesen nevelni és megszabni a konkrét határokat (Petikémnek erre különösen szüksége van). Eközben az apja mindent folyamatosan ráhagyott és karöltve hágták át a szerintem ésszerű szabályokat. Próbáltam megbeszélni a Petivel, hogy mit tiltsunk és mit nem, de amikor azon kellett vele vitatkoznom hogy a gyerek ne bánthassa a tűzhelyet... Teljesen az ujja köré csavarta a gyerek.
Szóval pár hónapja eljutottam arra a pontra, hogy belefáradtam az egész hadakozásba és lazítottam a gyeplőn. Természetesen utána teljesen elszabadult a "pokol".
Nemsokára a Peti is rájött, hogy bizony valóban kellenek a határok a gyereknek. Most sem egy szigorú apa, de már egészen ügyesen fegyelmezi Petikét, hogy ha úgy alakul és már több dologban  következetes vele. Persze még mindig többet ráenged, mint én tenném, de ez már elenyésző. Boldog és elégedett vagyok e téren.
Tényleg nem egyszerű megtalálni az optimális családi harmóniát.
   Más téren is elégedetlen voltam magammal. Úgy éreztem, hogy a mindennapi főzés, takarítás ellenére a lakás nincs tökéletesen rendben, hogy a kertet már meg se említsem. Mindig akadt egy egy szekrény, ami rendrakásra várt, a mindennapi takarítás pedig látszólagos eredmény nélkül maradt, hiszen a Petikém erről igazán tevékenyen gondoskodott. Emellett úgy éreztem hogy a gyerekkel sem tudok annyit foglalkozni, mint szeretnék és amennyire igényelné.
A nagy kertészkedős ambícióimról ne is beszéljek. Mindent lezabáltak a csigák, akikkel egy ideig harcoltam. Volt hogy 200 feletti csigát böködtem agyon egy este a csöppnyi veteményesben. Salátából egy falatot sem ettünk, hagymából is alig. A gyönyörű nagy retkeket felváltva ették a csigák és a hangyák, akárcsak a gyönyörű nagy szemű epreket. A sóska és a mángold azonban a kert hősei lettek, mert mindent leküzdöttek és bőséges terméssel ajándékoztak meg minket. A cukorborsó is jól sikerült, Petike mérték nélkül legelte volna. Azóta is akárhányszor a kertben a cukorborsó helyére érünk még mindig kérne.
Szóval sok dolgot újra gondoltam, módosítottam a terveimen.
   Szeptemberben Petikém elkezdett bölcsibe, pontosabban családi napközibe járni. Ez rengeteg pozitívumot hozott mindannyiunk életében.
  Aztán a közelebbi múltba tekintve túl vagyunk két nagyon kemény betegeskedéssel és kórházi bentléttel teli héten, ami megint csak jócskán próbára tett mindannyiunkat. Remélem most már visszatér az életünk a normális kerékvágásba.
  Még nem írtam meg a 2. szülinapos bejegyzést sem, ami közben már el is múlt, de majd arról szeretnék mesélni legközelebb. Ennek a bejegyzésnek is majdnem az egészét már régebben írtam, csak most jutottam odáig, hogy befejezzem és publikáljam.

Zsebibaba, zsenibaba... :D

  A fenti címet valószínűleg anyai elfogultságom ihlette, de hát nem tehetek róla, el vagyok ájulva a kisfiamtól. Még nem számoltam pontosan össze, de összességében több mint 20 dalt és verset tud és folyamatosan tanulja az újabbakat. Mindez 22 hónaposan szerintem nem kis teljesítmény. Ma reggel egy közepes hosszúságú mesét mondott el reggeli után az etetőszékében ülve. Hát az apjával együtt rendesen leesett az állunk.
  Múltkor azt gondoltam, hogy angolozunk is egy kicsit. Mondtam neki, hogy "What's your name?" és elmagyaráztam, hogy mit jelent és hogy hogyan kell válaszolni rá. Látszólag nem figyelt, ám rá 2 hétre egyszer csak elkezdett "What's your name?"-ezni. Először nem is értettem, hogy mit akar, de aztán leesett hogy mit mond. Azóta ezzel is foglalkozgatunk, ha úgy tartja kedvünk.
  Persze eközben az elvetemültsége, a köz- és önveszélyessége, akaratossága, gazfickóssága cseppet sem lankad, ám ha le tudom kötni a figyelmét akkor hihetetlen pozitív dolgokra is tudja fordítani az energiáját.
  Itt van hát 3 újabb dalocska, amit kb. 2 hete vettem fel, de csak most jutottam el odáig, hogy fel is töltsem.

Az én kis dalospacsirtám :)

Így énekli az én kis 22 hónapos manóm az "A part alatt című dalocskát". A versszakokat helyenként összekeverte, de szerintem így is nagyon cuki! :)

Édes kis szövegládám

     Elszaladt az egész nyár az utolsó bejegyzésem óta és annyi minden történt. Sokat tudnék mesélni Petikéről és magunkról is, de ezt a bejegyzést most főként Ő neki szentelem.
Eddig is szédületes tempót mutatott a fejlődése, de az utóbbi időben ez még feltűnőbb lett. A legnagyobb változás az, hogy folyamatosan, tisztán és választékosan beszél. Mindent mond, hosszú 5 szavas mondatokat fűz és olyan kifejezéseket használ, valamint olyan beszólásai vannak, hogy az agyamat eldobom... Mesélek pár példát:

Nagyon cuki, amikor egy gondolatmenete végére odatűzi a "szerintem, biztosan, gondolom" szavakat.
"Most nem jön a helikopter, szerintem."

Múltkor felvette a cipőmet és a következő beszélgetés zajlott közöttünk:
- Petike, nem kicsi Neked az a cipő?
- Nem kicsi!
- Persze, hiszen az az én cipőm. Inkább nagy Rád, de nagyon csini vagy benne.
- A turiban vettem! (Mondta, miközben egy széles mosollyal rám nézett.)
Hogy ezt honnan vette? Pedig nem ott vettem, de biztos hallotta amikor a mamákkal ilyesmiről beszéltünk. Sokszor olyan dolgokat mond, amit nem is sejtek, hogy tud.

Múltkor a Penny előtt mentünk, mire Ő oda mutatott és azt mondta:
"Gyűjtse a pontokat!"
Pedig nem nézi sokat a TV-t, és talán ha egyszer látta azt a reklámot...

Kis keresztfiamat is sokat emlegeti. Tudja, hogy amit kinő ruhákat azt a Levi babának adjuk.
Múltkor magához méregette az egyik ruhácskáját és azt mondta:
"Levi babának jó lesz!"

Amikor a fotóalbumot nézegetjük szoktam Neki mesélni, hogy mielőtt megszületett a pocakomban lakott. Múltkor nagy bőszen nézegetett a hasát és a következőket mondta:
"Fáj a pocakom. Benne van a kisbaba."

Mókás félrehallásai is vannak.
Múltkor a Furján vezetéknév helyett Fúrógépet mondott. Anya meg "papucsjó"-t, vagy "papucsfinom"-ot ivott, azaz cappuccinót. Azán van az a dal, hogy "Dugó, fadugó, bing-beng.....". Na ennek a végén a parafadugó helyett "apafadugót" énekel. Sőt azóta az apjának is sokszor azt mondja, hogy "apafadugó". :D

Be kell valljam csúnyán beszélni is tud és ezt a "legtökéletesebben" időzíti.
Egyszer véletlenül a papától hallotta meg, hogy "kutya f...". Na azóta ezt előszeretettel használja. Próbáltam én finomítani, hogy kutya füle, meg kutya fája, de nem túl sok eredménnyel.
Ha valahol produkálni akarja magát akkor elkiáltja magát, hogy "Kutya faca..." és várja a hatást, ami többnyire kitörő röhögés, ami csak még jobban megerősíti abban, hogy ez poénos... :( A Peti szerint ez cuki, de én nem igazán örülök neki.
Nyaraláson egy idős pár barátkozott a Petikével, mire mondom neki, hogy köszönj szépen, erre Ő:
"Csóóóó, kutya faca."
Aztán múltkor amikor orvosnál voltam, a váróban angyalian viselkedett. Ott volt egy másik kislány aki meg nagyon is eleven volt. A váróban csak gyűltek az emberek, én pedig egyre büszkébb voltam, hogy milyen szépen viselkedik az én kisfiam. Aztán amikor már jó sokan voltak, rázendített a "kutya faca" szövegre... :D Ért az időzítéshez, az már biztos.
Múltkor anyu összefutott Petikét sétáltatva a régi szomszédokkal, hát Petikém ott is bemutatta a tudományát.
A papa meg betanította Neki, hogy a "Gyöngyi mama (nagymamám) tanította!" Szóval, van hogy ezt is mondja, ha megkérdezi valaki tőle hogy ezt meg hol tanultad.

A papa meg jó múltkor már direkt tanította Neki az általam "szőrös cicára" finomított kifejezést. Hát ezután már megkértem a papát, hogy inkább másra tanítsa. És bizony, a gyerek már jobban tud oroszul, mint én. Több szót is megtanult a papától, aki perfekt beszéli a nyelvet. Ez már nekem is tetszik! :)

Petikém nagyon szépen mondja a verseket (bár olykor hadarva és összemosva), és nagyon édesen énekel is. Múltkor, amikor furulyáztam Neki, elkérte, hogy Ő is kipróbálja. Miközben fújta, csücsöri szájjal elkezdte énekelni a Boci, boci tarkát... :D Azt gondolta, hogy így működik a furulya.
A rövidebb meséket is tudja. Ezeket felváltva szoktuk mondani, hogy egy kicsit mondok én, aztán pedig Ő.

    Szóval nagyon cuki és aranyos kiskölyök, de borzasztóan eleven is. A lakást egyfolytában amortizálja és egyfolytában a veszélyes dolgokat keresi... Elrontotta a mosógép tekerő kapcsolóját csapkodja az ajtaját, rugdossa a zuhanykabin alját, a szekrényeket, az egyik csúszkás ajtótban már valamit el is rontott a sok rugdosással. Veri az ablaküveget, a konnektorokat, a vezetékeket és a főzőlapot rendezné. Néha nagyon nehéz Vele! Ezekhez még hozzájön az, hogy már egyre kevesebbet alszik.
Igazándiból azóta nagyon nehéz, amióta szét kellett szednem a járókát mert kimászott/kiesett belőle. Addig ha nem fogadott szót oda tettem be büntetésbe. A kiságyából is ki kellett szednem néhány rácsot, hogy szabadon tudjon közlekedni, nehogy onnan is kiessen. Azóta az altatások is eléggé körülményesek. Eddig csak leraktam, otthagytam, kicsit szöszmörgött és elaludt. Azóta kimászkál, apa simogassa, én simogassam, de inkább olvasni akar, stb... A szuperdada sokszor visszavivős módszere elég jó. Először bolt, hogy 50 percen keresztül hordtam vissza az ágyba, most már általában tizenötször való visszavivés is elég.
Szóval a fegyelmezés a nehéz. Próbáltam szép szóval, bünti szőnyeget bevezetve, kiabálva és a kezére csapva is, pfff, nehéz dolog... De kérdem én, mit csináljak, amikor a működő porszívó vezetékét tekergeti sokszori figyelmeztetés után is? Múltkor lendületből harapott rá a vezetékére... Azt hittem menten rosszul leszek, kapott is egy pofont. Nagyon szégyellem, de olykor totál tehetetlennek érzem magam. A nagy okos könyvek leírják az alternatív nevelési módszereket, nem olyan egyszerű ezt mindig kivitelezni.
   Próbálom többet kivinni, hogy ott tombolja ki magát, de eddig nem igazán látok változást. Persze apa most is csak olyan nem komolyan vehető módon fegyelmezi. Minap is épp megyek ki a konyhába a gyerek meg odatolt székkel a tűzhelyet matatja, miközben az apja figyeli... Váááá!!! Ilyenkor ki tud belőlem törni a hárpia, vagy mondjam inkább úgy, hogy az anya-banya. Hát mondom mit csinál a gyerek? Mire mondja, hogy a gyerekzár miatt úgysem tudja bekapcsolni, a széket meg amúgy is odatolja. És mondom, ha főzök és akkor nyúl oda, akkor mi lesz? Erre azt mondja, hogy majd megtanulja... Egy csomó ideje már amúgy is kizárólag a hátsó főzőlapokon főzök, pontosan az elővigyázatosság miatt.

   Jelenleg a Peti ott tart, hogy nem lesz több gyerekünk, mert ez az egy is teljesen lefárasztja. Mostanában, hogy annyira nehéz olykor én is azt mondom, hogy várjunk még egy kicsit a másodikkal. Pedig eddig teljesen be voltam indulva, hogy már szülném a következőt.
Hát gyerekkel állandó változás az élet, azt hiszem meg kell tanulnunk alkalmazkodni az aktuális feladatokhoz és a lehetőségeinkhez mérten felnőni hozzájuk.
Mondjuk anyu azt mondta hogy se a tesóm se én nem közelítettük meg a Petikét elevenség terén, de a két fiút felnevet nagymamám is ezt mondta. Nem baj, majd nagy korában is erőteljes személyiség lesz. Azt hiszem ez a mai világban egyáltalán nem lesz hátrány.

Azt még zárásként elmesélem, hogy egyre jobban ragaszkodik az apjához. Apa persze hagyja magát ugráltatni.
Petike oda megy az apjához, és azt mondja "kiszállsz" azaz kelj fel! "Odaaa menjünk!" Ez többnyire vagy a fürdőszobai szekrényen a parfümök és piperedolgok buherálását jelenti, vagy pedig a régen pelenkázónak használt szekrényen lévő könyvek szanaszét pakolását. Ez afféle rendszeres apa-fia programjuk. Múltkor mikor hazaértem táncból kisminkelte a hintalovát. Még jó, hogy az apa vigyáz Rá!
Na, mindegy. Akkor szép az élet, ha zajlik és én úgy imádom Őket ahogy vannak!

A fenti sorokat már kicsit régebben írtam, azóta eljárunk olykor a Családi Napközibe. Majd mesélek erről is, egyelőre a beszoktatásnál tartunk.

Végezetül néhány fotó:

A fiúk névnapján

Nyálas napszemcsis

A kis rendőr

Szökőkútban fürdős

Peti 40. szülinapján

Pózolós