2015. augusztus 21., péntek

Megvagyunk ám!!! :)

Háááát, már elég régen jutottam el odáig, hogy bejegyzést írjak.
Jól vagyunk, csak hát egyre sűrűbbek a napjaink. Petikém nyáron egész végig itthon volt velem és egyre kevesebbet alszik. Néha minden igyekezetem ellenére kimarad a délutáni alvása, ha meg alszik akkor többnyire 16 óra után teszi, viszont ezesetben előfordul, hogy még éjfélkor is a fejünk tetején ugrál (hol átvitt, hol pedig szószerinti értelemben, ha mi esetleg hamarabb nyugóvóra térnénk).
Aztán meg intenzíven tanultam is az elmúlt időszakban. Ismét fotós suliba járok, mivel amikor ezelött több mint 10 évvel elvégeztem mindkét évet, nem tettem le a záróvizsgát. Mivel sok idő eltelt azóta, így újra kell járnom az egészet, nem fogadták el a régi dolgokat. Persze már a képzés is sokkal korszerűbb lett, akkor még fotókémia és laborálás is volt, most meg végre a digitális technológiára fektetik a hangsúly. Amikor régen jártam ebbe a suliba nagyon idegesített, hogy alig volt szó a digitálisról, pedig anyuék az elsők között álltak még át anno a digitális fotózásra. Meg manapság a művészettörténet és a rajzolás is nagy hangsúlyt kap a képzésben. Ez önismeret szempontjából is tökéletes volt számomra, mert meg voltam győződve arról, hogy az én rajztudásom a pont-pont-veszzőcskénél maximálisan kimerül. Ehhez képest kiderült, hogy mégis csak ragadt valami rám a felmenőim tehetségéből e téren, mert csontvázakat, portrékat, szobrokat, stb rajzoltam. A festést és a színek keverését különösen élveztem, inspirálóak voltak számomra.
Mi a célom a fotózással? Egyrészt nem szeretném, ha kárba veszne mindaz, amit apu felépített. Az a sok tudás, amit hosszú évek tapasztalatával szerzett meg... Másrészt a fotózással is adni szeretnék magamból, a szívemből egy kis részt. Én eddig bármibe fogtam, mindig csak addig csináltam, amíg szívből tudtam csinálni, mert szerintem csak úgy van értelme. (Anno ezért hagytam abba az ír sztep oktatást, mert (különböző okok miatt) kihunyt bennem az a tűz, amivel akkor adni tudtam.
A hastánc szerves részem és az is fog maradni! Persze a sok év tekintetében itt is voltak emberek, akik finoman szólva sem korrekt módon viselkedtek, de maradt egy kemény mag, akikkel imádok együtt táncolni és szinte mondhatom, hogy családomként szeretem őket!!! :)

Összességében már régóta tudom, hogy semmire sem szabad rágörcsölni, nagyon akarni, mert az leblokkolja az energiákat. Ellenben, ha az ember nagyvonalakban tudja, hogy mit szeretne, nyitott szemmel jár, de hagyja, hogy a dolgok történjenek sokkal jobb dolog lesz belőle, mert szabadon áramolhatnak az energiák.

Múltkori feketeberkenye szedő és fotózós túránk során, megint rámtört a felismerés. Ahogy leültünk a nagy tölgyfa alá, előszedve a kis elemózsiánkat, egy jókora adag frissen szedett vadszedrrel, élvezve ahogy átjárja a kristálytiszta levegő az ember testét, hallgatva a madarak énekét és gyönyörködve az elénk táruló kilátásban... Ilyenkor jön rá az ember, hogy: "Te jó ég, hogy túlbonyolítjuk a dolgokat!"
Ilyenkor eszmél rá az ember, hogy sokkal kevesebb kell a boldogsághoz, teljességhez, mint gondolnánk. Persze a mai fogyasztói társadalom nem ezt sugallja. A gyerekek még ösztönösen érzik, hogy mi a jó. Az én eleven kis Petikém egy angyallá vált kint a szabadban, egy érdeklődő kis felfedezővé. Olyan természetesen és ösztönösem mozgott kint a természetben, mintha ez lenne megszokott közege. Hát igen, a gyerekem még jobban érzik az ember és a természet elválaszthatatlan egységét...


1 megjegyzés:

  1. A természetben találnak magukra. Ezek a gyerekek nem a lakásban élik a valódi énjüket... Nándor is kivirul a természetben. Nyugtatja, harmonizálja, középpontba irányítja őt a Tér. :)
    És igen, túlbonyolítjuk. :)
    Jó volt olvasni a fotózáshoz való visszafordulásodról is. :)

    VálaszTörlés