Egy éve...

Ma van egy éve, hogy megtudtam, egy kis angyalkát hordok a szívem alatt. :) Ó Istenem, mi minden történik egy év alatt. Szinte hihetetlen, ez maga az élet csodája! Immáron több mint 4 hónapja velünk van egy apró kis lény, egy kis emberke, aki mára már olyan természetes része a mindennapjainknak, mintha mindig is velünk lett volna.
(Most hogy ez leírtam ugrott be egy gondolat, hogy mi van ha valóban mindig is velünk volt, csak most öltött testet. Talán ott van az életünkben már előre megírva, betervezve... Esetleg már előre formál minket magának, hogy a számára megfelelő környezetbe születhessen, és mikor itt a megfelelő idő megszületik. Hmmm, persze lehet hogy nem így van, de szeretek elmerengeni, ilyen dolgokon.)
Annyira csodálatos, hogy velünk van! Nap mint nap ámulok a fejlődésén és az hiszem napról napra mi is fejlődünk általa. Ezt hogy is értem? Hát egy gyerek olyan dolgokat hoz ki az emberből, amikre nem is sejtette, hogy képes. Olyan erőket mozgat meg, melyek létezéséről addig nem is tudott.

A Petike fejlődéséről már eddig is meséltem, de a legújabb dolgait azért leírom. Vagy egy hete jött rá, hogy tud sikítani, nagyokat rikkantani. Hát én jól megdicsértem, hogy milyen ügyes, és azóta is kitartóan próbálgatja a kis hangját. Egyébként sokat dicsérem. Úgy gondolom, hogy már ekkora korban is fontos a dicséret és a pozitív megerősítés. Ezáltal csak egy egészséges önbizalmat kap és kedvet a további felfedezéshez. Ez főleg akkor a legcukibb, amikor hason fekve dolgozik és kezd kimerülni. Ilyenkor rám sandít, én megdicsérem, hogy milyen ügyes, ő elmosolyodik és folytatja az adott tevékenységet. Hason fekve az új mániája egyébként a "kukacmászás". Magyarul araszol mint egy kis kukac, vagy hernyó. Arcát a földre szorítja, a popókáját felhúzza és a lábaival is tolja magát. Bár lassan, de halad vele előre (ugyan enyhén többnyire kicsit jobbra húz). :D Nagyon kitartó és általában eléri a kiszemelt játékot, amit aztán jól összenyálaz.
Aztán a "pürrögetést" is most fedezte fel. Beszívja az alsó ajkát és "pffff", "brrr" szerű hangokat hallat. Meg olyat is, hogy "hapuuu". Mondtam, hogy ez már majdnem apu, úgyhogy most ezt ismételgetem neki, hátha tudja majd tudatosan is csinálni.
Mára már a pelenkázás sem olyan egyszerű feladat, mivel folyamatosan mocorog, ficánkol, forgolódik közben. (Kb. olyan, mint amikor egy videó játékban a második szintre jutsz. Nem mintha sok ilyet játszottam volna, de a pelusozásról mégis ez ugrott be.)

Hát nagyjából ez van velünk mostanság.

Bár be kell, hogy valljam egy félelmem van...
Az egyik nagymami (akit nagyon imádok, nagyon kedves és rengeteget segít nekünk) egyfolytában rá akar venni, hogy kezdjem el a Petikénél a hozzátáplálást. Én mondtam neki, hogy azonnal el fogom kezdeni, amint a doktornő, vagy a védőnő mondja! Szerinte hamarabb kéne, mert mondta, hogy más gyereke is válogatós lett, mert nem ismertették meg időben az új ízekkel. Egyfolytában sütőtököt akar neki adatni. Múltkor már rémálmom is volt ezzel kapcsolatban, hogy tudtomon kívül megetette vele a gyereket. Remélem a valóságban tiszteletben fogja tartani a mi szülői kérésünket, hogy addig véletlenül se etessen vele ilyet (amikor ő vigyáz rá), amíg mi nem szeretnénk. Tudom, hogy ő csak a Petikének akar jót, de ne hiszem hogy a doktornő, védőnő rosszat akarna.
Ja, ha már itt tartunk az egyik dédi meg egyfolytában azt mondogatja, hogy vizet is itassak a gyerekkel, mert szomjas.

Hmmm, kissé elkalandoztam.
Lényeg, hogy ez az egy év nagyon tartalmas volt, rengeteg dolog történt velünk, de mondhatom, hogy szinte csak csodálatos dolgok!
Anyának lenni jó! Nagyon jó!!!

Benneteket ünnepellek!!!

Meg kell ünnepelnem, hogy az oldal látogatottsága átlépte a tízezret!!!
Bejegyzésem pillanatában a pontos szám: 10 308

Megjelenítések száma ország szerint:
Magyarország: 9 388
Ausztria: 257
Németország: 146
Egyesült Államok: 143
Svájc: 117
Egyesült Királyság: 49
Oroszországi Föderáció: 29
Dánia: 11
Románia: 6

Annyira kíváncsi lennék, hogy ki néz az Egyesült Államokból, Dániából, de leginkább az Oroszországi Föderációból... Írja meg aki innen olvas léci, léciiiii!!!

Köszönöm Nektek, hogy ennyien olvassátok az írásaimat! :)

Mennyi? 30!

Hát ezt is megértem...
Ciki vagy nem, nagyon sokáig azt gondoltam, hogy a 30 évesek öregek. Kiskoromban főleg, de még a húszas éveim elején is. Azt képzeltem, hogy milyen borzasztó lesz amikor 30 éves leszek. Hát meg kell hogy állapítsam, hogy ez nem fáj, nem borzasztó és egyáltalán nem érzem magamnak öregnek!

Az viszont tény és való, hogy úgy érzem, életem tavaszát elhagyva átléptem a nyárba! Ezt egy szakasz lezárásának érzem, ami arra sarkall, hogy értékeljem és összegezzem az eddigi életemet.

Kiskoromban...

Kiskoromra visszaemlékezve a legnagyobb élményt számomra a nagymamáimnál töltött idő jelentette.
Ila mamámmal (apai nagymamám) rengeteg mindent csináltunk együtt. Őt minden őrültségre rá tudtam szedni. Volt nála egy kiskertem oda ültethettem virágokat. Néztük a sziklakertjében a sütkérező kis gyíkokat. Sétáltunk a Potyli patakhoz, télen szánkóztunk. Jártunk strandra, az Olaj ABC-be, a zöldséges Pali bácsihoz. Na, nála volt fincsi dianás cukor, amit egyszer sikerült úgy is megennem mielőtt kiszívták volna belőle az alkoholt. :) Ila mama minden este kitalált nekem vagy három mesét is. Én megadtam a témát és ő már mondta is a történetet. Simán írthatott volna egy könyvet az általa kitalált mesékből. Mókás volt amikor rávettem, hogy lőjünk vízipisztollyal az utcára, a járókelők felé és kiabáljuk, hogy: "Apuskám, hol a puskám?" :D És megcsinálta velem!!! :D Vagy hatvan éves lehetett, amikor a kormányra feltette a lábát biciklizés közben. Hát mindenki csak lesett...

Játszottunk vele Rexet, Gazdálkodj Okosan-t (azt az igazi régi fajtát). Amikor nála voltak a nagy vasárnapi ebédek, akkor utána mindig kocka pókereztünk, vagy kártyáztunk (rikikiztünk, ez nagy kedvencem volt). Isteni kakaót főzött (olyan igazi sipolós fazékban), sok tejbedarát is ettem nála, valamint magyaros vajkrémes kenyeret olasz szalámival és paradicsommal. Szerettem amikor a teraszon reggeliztünk, uzsonnáztunk!
Családilag Zalakarosba is el-elmentünk fürödni. Ott imádtam csúszdázni és nézni az ebihalakat a kis szökőkútban.

Gyöngyi mamától (anyai nagyanyám) a kemény munkát láttam. Mindig is nagyon dolgos és talpraesett nő volt. A hegye, amit anyuval együtt műveltek egyszerűen gyönyörű volt. Szerettem ott lenni, bár csak halványan emlékszem rá. Délutánonként a kempingágyon aludtam bent a pincében. Finom málnaszörpöt ittam és az Albert kekszet is szerettem, amiből többet egymásra raktam és úgy haraptam. Egyszer fekete földet hordtunk, volt nekem is egy gyerek talicskám, azzal segítettem és közben gyűjtöttem a benne lévő csigaházakat.
Sokat játszottunk Vele a Kreszparkban. Imádtam, ahogy a piacon alkudozott! Mikor nála laktunk reggelente főzött nekem kakaót mielőtt munkába ment. Mindig mondtam neki, amikor készülődött:
- Döndi mama, sőzzél nekem kakajót!
- Lekésem a busz.
- Te csak késd le a buszt! :D
Olyan asztala volt, amiből ki lehetett húzni a gyúródeszkát és élveztem, amikor vasárnapi ebédnél félig kihúzva az lehetett az én asztalkám. És annyira finom kompótokat is főzött, a szilva volt a kedvencem. Jajj meg a finom eperdzsemje, hmmm...
Néha csinált olyat, hogy mire hazaértem a bölcsiből kitette körbe az ágyamra az összes plüssállatkámat. Ennek mindig nagyon örültem!
Aztán amikor kiegészítésként a hivatalban takarított, én is elkísérhettem néha és akkor játszhattam az írógépen. Ezt nagyon szerettem. Lentibe költözésünk után is hétvégente jött hozzánk és mindig finomabbnál finomabb sütiket hozott. Ő tanított a ridikül használatára... :)

Mariska néninél találkoztam először igazán a falusi élet csodájával. Sokat vigyázott ránk gyerekkorunkban. Télen dunyhában aludtam nála és fával fűtött. Reggelire bodza teát ittunk vajas kenyérrel. Nyáron külön élmény volt, amikor a nagy asztalról ami tele volt paradicsomokkal magunk választhattuk ki  számunkra legkívánatosabbat. Olyan ízes, lédús paradicsomot azóta sem ettem. Imádtam, amikor esténként én szedhettem össze a tyúkok alól a tojásokat. Mindig izgalmas volt megkeresni a tojásokat és számolgatni, hogy aznap hány darab lett. Aztán a szembe szomszédhoz jártunk tejért. Fantasztikus volt amikor a frissen fejt, még langyos tejbe belekortyolhattunk (ma már ezt nem tartják egészségesnek, de nekünk semmi bajunk nem volt tőle). Szerettem a fóliasátrában is nézelődni. Jó meleg volt odabent és lestem, hogy hogy nő a paprika, paradicsom.
Kamillát is szoktunk szedi az udvarban a tesómmal. Nála ettem először pirított gánicát és smarnit (ez nem az volt amit többen értenek ezalatt, hanem olyan tojásrántotta, amibe liszt és alighanem tej is volt keverve). Élveztem, amikor engem küldött el a boltba, mivel tetszett, hogy a falusi bolt egészen más volt, mint amilyen boltokat én addig láttam. Nagyon finom pillecukorkát is szoktunk kapni...


Hmmm... Most hogy írom ezt a bejegyzést meglepve tapasztalom, hogy mennyi mindent írok az ételekről. Érdekes, hogy egy-egy élményhez ízeket és ételeket társítok. Ha jobban belegondolok, még a nagymamáim lakásának illatát is az orromban érzem, csak hát azt nem olyan egyszerű leírni. Sőt olyan hangok is eszembe jutnak, hogy hogyan kapcsolódott egyik mamámnál a régi típusú villanykapcsoló vagy a másiknál hogy záródott az ajtó... Érdekes dolgok ezek.
Az is különös, hogy egy csomót törtem a fejem azon, hogy kiskoromban milyen anyukámhoz kapcsolódó élményeim vannak és nem jutott annyira sok eszembe. Megállapítottam, hogy ez valószínűleg azért van, mert az anya a biztonságot adó háttér, aki meleg szeretetével állandóan ott van. Ezt talán sokan természetesnek is vesszük...

Pár gyerekkori élmény anyukámmal...
Amikor pici voltam anyu termesztett száraz virágokat és gyönyörű díszeket készített belőlük. Szerettem, amikor a piacon árultunk Vele, meg az ABC előtt.
Aztán amikor a postán dolgozott és én is ott voltam, akkor nekem is adott papírokat amikkel játszhattam. Amikor meg jött értem valaki akkor a csomagkiadónál adott ki. Ezt is kedveltem.
Anyu mindig vett nekem a boltban olyan kis meggyes csokikát, azt volt az egyik kedvencem.

Általános iskolába nem szerettem járni. Volt egy-két jó dolog, például imádtam az énektanárnénimet Edit nénit. Ő nagy példaképem volt akkoriban, ezért sokat játszottam énektanárosat. Még olyan táskát, négy színű tollat és hangvillát is be kellett nekem szerezni, mint amilyen neki volt. Sőt a nagymamámmal olyan feltehető gallért is csináltattam, mint az övé volt. Aztán a biológia órákat is nagyon szerettem. Meg a technikát, amikor háztartással, vagy főzéssel kapcsolatos dolgokat tanultunk.
Azonban az általános iskolából az maradt meg bennem legjobban, hogy sokszor kiközösítettek. Sosem tartoztam a menő arcok közé, de ez felsőben jött ki igazán. Nem mentem cigizni a többiekkel, nem buliztam és amikor még a saját stílusomat is vállaltam, akkor végképp kész volt minden...
Egyes gyerekek igazán gonoszak tudnak lenni. Nem is sejtik, hogy milyen mély sebeket hagynak ezzel a másikban. Nekem jó pár évemet megkeserítettek. Még így sok év távlatából sem szívesen gondolok vissza rá. Sok emberrel mondhatni jóban vagyok azóta, ők talán nem is gondolják, hogy a mai napig emlékszem dolgokra. Minden esetre lelkileg nagyon erős lettem ennek köszönhetően!

Saját stílusomról röviden. Olyan hetedik osztályos lehettem, amikor Kelly Family rajongó lettem, olyan annyira, hogy olyan hippy-s stílusban is öltöztem mint ők. Sokakat zavart, hogy mertem más lenni és nem álltam be az átlagos tinik közé. Mint utólag megtudtam többen bolond lánynak is hívtak e miatt. Milyen érdekes, milyen hamar ítéletet mondanak a másikról, anélkül hogy ismernék. Sosem felejtem el amikor nagyobb csajok rosszindulatúan kiröhögtek az utcán, hogy: "Haha, trapéz farmer, a hatvanas évek divatja!" A sors furcsa fintora, hogy rá 2 évre ismét divat lett a trapéz farmer és mindenki ezt hordta, közöttük ezek a bizonyos lányok is.

Gimibe kerülve minden szuper lett. Az osztálytársaim nagyon kedvesek voltak és mindenki úgy fogadott el engem, Kellys lányként, ahogy voltam. Ekkoriban Kelly Family fanclubot vezettem és sok koncertjükre jártam. Már általánosban is voltam néhányon. Apu és anyu nagyon rendesek voltak, sok helyre elvittek. Ez mind-mind gyönyörű emlék számomra.
A gimi vége felé elkezdtem ír sztepptáncot tanulni és ez olyan szintre emeltem, hogy nem sokkal a suli befejezte után már oktattam is.
Később dolgoztam a család vállalkozásunkban fotósként, majd jött a hastánc, ami a mai napig is az egyik legmeghatározóbb dolog az életemben.

Szép emlékek anyuékkal:

Nagyon szép emlékek számomra a családi nyaralások. Bár csak háromszor jutottunk el a tengerre, de nekem mind maradandó élmény volt. Meg azt is szerettem amikor anyuékkal különböző falvakba mentünk fotózni. Soknak felfedeztük a szépségeit, rejtett értékeit. Igazán kalandos volt. Aztán mikor a hátsó ülésen ülve a tesómmal megéheztünk, kaptunk sóskiflit meg kefirt. Jó volt így mászkálni, kalandozni Velük.
Mikor alsóban vége volt az oktatásnak, délutánonként sokszor beültünk (akkor még) a trabantba és elmentünk valami szép környékre. Ott aztán megterítettünk a motorháztetőn és úgy uzsonnáztunk. Ez annyira szuper volt! Tanévzárókor meg mindig beültünk egy fagyikehelyre a Holiday kávézóba.

Élmények, jó dolgok még:

Húszas éveim elején szerettem masszőrtanfolyamra járni, aztán a Reiki és Szellemgyógyászt képzés is nagyon meghatározó volt számomra (ez utóbbit csodálatos tanárnőmnek Móninak is köszönhetem).

Szerelmek:

Hát életem során a bölcsitől nézve volt jó néhány. Azt hiszem könnyen szerelembe esős típus vagyok. :D (De szinte mindegyik plátói volt.) Sokáig a Kelly Family- s Angelo, majd Paddy volt a nagy bálvány. A Peti előtt két igazán nagy szerelmem volt (sajnos a volt vőlegényemet nem sorolnám közéjük), de egyik sem teljesült be. Amikor megtudtam, hogy annak ellenére, hogy küldtek bizonyos jeleket felém, mégis más lányokkal jöttek össze, majd meghasadt a szívem... Nagyon fájt. Aztán jött a volt vőlegényem, akire nem is szívesen emlékszek vissza. (Remélem szegény nem olvassa a blogomat.) Mondjuk nem csinálnék semmit sem másképp. Sokat tanultam abból a kapcsolatból és talán ennek is köszönhetem, hogy a Petivel ilyen jó vagyunk, mivel nem követtem el azokat a hibákat, mint akkor. 

És igen, most úgy érzem, hogy a Peti az igazi és legnagyobb... :)

Csalódások és fájó dolgok:

Az általános iskolás kiközösítések, gonoszkodások után a legfájóbb dolog számomra az ír sztepptánc oktatásának vége volt. Ez egy hosszú történet, talán egyszer elmesélem. Utána már el lett felejtve, ha én nem látom ezt a táncot a TV-ben, nem járok utána, tanulom és hozom ebbe a városban, akkor sokan azt sem tudnák mi fán terem az ír sztepp. Persze ezekről a dolgokról nem beszélek, mert nem akarom ezzel tömjénezni magam. A volt tanítványaim közül többen nem is köszöntek egy jó darabig. Minden esetre én a mai napig büszke vagyok rájuk, örülök a mesébe illő teljesítményeiknek és annak, hogy az első lépéseket én taníthattam meg nekik, amikor még csak első osztályosok voltak...

Csalódás volt számomra a természetgyógyász képzés, amit a Magyart Természetgyógyászok Szövetsége által működtetett Természetgyógyász Akadémián kezdtem el. A tanárunk nagyon nagy tudású orvos volt, de a stílusa, trágár beszéde számomra nem egy bölcs gyógyító képét tükrözte. Valamint egy idő után elég lehúzás szagú volt az egész. Egyik héten meg kellet venni egy 4500 Ft-os jegyzetet, a következő héten meg a 3500 Ft-osat, amiben teljesen bent volt az előző drága jegyzet anyaga is. És még sorolhatnám. Minden esetre nem tettem még le arról, hogy egyszer elvégezzek egy ilyen iskolát.

A legfájóbb dolog életemben egyértelműen apukám halála volt. Ilyen borzasztó tragédia még sohasem történt velem, semmi ehhez fogható nincs... :( Igaz, hogy Ő nem a vér szerinti apukám volt, de Ő sokkal több volt annál!!! Nála jobb apát senki nem kívánhatott volna magának... Nem is akarok ebbe most jobban belemenni.

A legnagyobb öröm, a legcsodálatosabb dolog:

Hát ezt szerintem nem nehéz kitalálni... :D Persze, hogy az én kis Petikén születése! Ez maga a csoda! Imádtam a várandóságot és most az anyaság minden percét is!

Előre látható tervek, álmok 40 éves korig:

Még sok-sok-sok-sok gyerek, de minimum még kettő, ha a jó Isten is úgy akarja. Anyáskodni, társnak, háziasszonynak lenni. Egy kis biokertecske. És hááát egy-két csirke, de a nagy álmom egy kecske! :D Tényleg, nem viccelek!!!
Szeretném, ha a környezetemben élőknek, rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek örömöt, boldogságot vihetnék a napjaikba.
És hát persze továbbra is tánc mindenek felett! :)

Összegezve boldog vagyok, hogy ennyi évet tölthettem már itt a Földön. Hálás vagyok a családomért, társamért, gyermekemért, munkámért, lakásukért, az eddig elért dolgokért, tapasztalatokért és még hosszan sorolhatnám, hogy mi mindenért.
Azt kérem a jó Istentől lehessek "eszköze" az ő jóságnak és szeretetének... Hogy értelmesen, érdemesen élhessem további esztendőimet, jót és szeretetet hozva a világba.

 

Aki végig olvasta idáig, igazán megérdemel még néhány vicces, nem köztudott dolgot rólam:

- Gyerekként mindig virágokat, házakat, királylányokat és lovakat rajzoltam.

- Mindig királylányosat és lovacskásat játszottunk a barátnőmmel. (Volt királylányos ruhánk, meg  játék lófejünk botra tűzve, az volt a lovacskánk).

- Volt egy babám, Éva babának hívták (el is tettem a leendő kislányomnak), azzal is sokat játszottam. Úgy nézett ki, mint egy igazi csecsemő. Sokáig azt képzeltem, hogy ha jól bánok vele, akkor egyszer éjszaka át fog változni igazi, élő babává.

- Kedvenc édességeim voltak: a meggyes csoki, a Boci csoki (az igazi régi fajta, mert a mai már nem olyan ízű), a Tutti-Frutti cukorka, a kávés ízű franciadrazsé (ilyen is csak régen volt), aztán később a Sába csoki (folyékony barackos töltelék volt a közepében), meg a mentacsoki. A kacsa sütit is imádtam (igazi finom marcipánnal bevont süti volt).

- Nagy nővérként mindig fegyelmeztem és nevelgettem a tesómat, aki ezt cseppet sem kedvelte. Ugyanakkor sok hülyeségre is rászedtem... :D 

- Gyerekként a tesómmal és a szomszéd gyerekekkel ettünk hangyát! :D 

Nem én voltam az eszményi szerző.

- A kutyakaját is megkóstoltam (a jó illata ellenére nagyon pocsék volt). 

- 18 évesen sírtam, hogy nem jön hozzám többet a télapó.

- A mai napig szeretek meséket nézni, meg a Disney Chanel-t...

Na jó, azt hiszem ennyi elég lesz, mert a végén még nagyon belelendülők és tényleg teljesen bolondnak tart mindenki... Bár azt hiszem ez csak nézőpont kérdése! :D

A cucc...

Nyáron, egy júliusi bejegyzésbe már írtam arról, hogy egy jó ideje nagy selejtezésbe kezdtem. Átgondoltam, hogy mi fontos és mi nem. Elajándékoztam, aukciós oldalakon eladtam cuccokat. Rengeteg kört tettem a lakásban és minden egyes körben újabb és újabb felesleges, számomra szükségtelen dolgokat találtam. Ezen tevékenységemre a leendő lakásunk kis mérete sarkallt. Nagyon örülök, hogy ebbe a szelektálásba belekezdtem, mert ezáltal úgy érzem, hogy lelkileg is sokat fejlődik az ember. Megtanulja az elengedést és azt, hogy mik a valóban fontos dolgok.

Egy idő után azt gondoltam, hogy már minden felesleges dologtól megszabadultam, de legalábbis felkínáltam eladásra. Maradt több holmi, amit úgy éreztem szeretek, vagy ez szép, ezt megtartom. Vagy ez a könyv jó, legalább bármikor levehetem a polcról, ez a ruha azért még jó lesz...
Aztán amint többször bementem a készülő lakásunkba, mindig szembesültem, hogy kicsi a hely és nagyon kevés cuccot szabad megtartanom, hogy ne legyen túl zsúfolt.
És ekkor jött a legnagyobb áttörés a selejtezésemben!!!

Feltettem magamnak a kérdést: "Mi az ami hiányozna???"
Ezen kérdés hatására lavinaként zúdult rám a felismerés, hogy még mindig rengeteg felesleges holmim van. Elképzeltem magam előtt, hogy az új lakásban lakunk, jövök-megyek, élem az életemet. Mire van szükségem?
És kis túlzással megvilágosodtam: Minek tartogassam például a gyönyörű gyöngyfűző készletemet, ha már évek óta nem fűztem gyöngyöt? Azért mert háta egyszer újra fűzök? Hát akkor ha kell majd veszek olyan gyöngyöt, ami kell. Tartogassam a mesés ásvány gyűjteményemet? Valóban nagyon szép, de csak a port fogja és ha kevés lesz a hely találok szép, de ugyan akkor hasznosabb dolgot is helyette. És minek nekem több polcnyi könyv? Mert hátha egyszer leveszem valamelyiket ismét a polcról, vagy szükségem lesz belőlük egy információra? Ugyan már, azért van a könyvtár, na meg itt az internet is. Így a könyvek számát is nagyon leredukáltam. Persze az értékes információkat tartalmazó antik könyveket (pl. 1820 íródottakat) megtartottam.
Aztán kell nekem tízféle nyári ruha? Nem elég mondjuk csak öt? Hát dehogy nem.
És így sorban szépen végig vettem mindent...

Ahogy annyi felesleges dolgot talál az ember, elgondolkodik, hogy ezekért apránként mennyi pénzt adott ki... Mondhatni feleslegesen.
Jelenleg ott tartok, hogy közeleg a szülinapom, de egyáltalán nem tudnék semmit mondani, amire vágynék. Tényleg úgy érzem, hogy mindenem megvan, amire szükségem van. Még több is...
Igen, ahogy belemélyed az ember a selejtezésbe egyre inkább ráébred, hogy mennyire sok mindene van. Komolyan! Sokan azon dolgoznak, hogy minél több mindent birtokolhassanak, de talán még keményebb munka a sok felesleges cucctól megszabadulni. Kidobni nem akarja az ember, elpazarolni sem.
Jó lenne ha a sok feleslegesen kiadott pénz egy része visszatérülne. A maradék holmit is nehéz jó kezekbe juttatni. Arra gondoltam, hogy amelyik könyveim nem kelnek el a költözés előtt, felajánlom a könyvtárnak. Így legalább nem csak én élvezhetem ezeket a szép könyveket, hanem még sokan mások is. A ruhákat meg odaadom a Vöröskeresztnek.
Minden esetre nehéz megfelelően megszabadulni mindentől.

Mindezek tudatában mostanában már csakis úgy vásárolok, hogy többször átgondolom, valóban szükségem van-e az adott dologra...

Egy kis humor, ami némileg kapcsolódik a témához:

Forgolódó Manó

Most csütörtökön történt, hogy az én Petikém hasra fordult.
Szokásos fürdés előtti játékidőnket töltöttük a földön. Mókáztunk, de közben a Petivel is beszélgettem, így valahogy kimaradt a "guri-guri és vissza" játékunk (erről az előző bejegyzésben írtam), amin a Petike mindig nagyokat kacarászik. Hát egyszer csak azt vettem észre, hogy az én kisfiam nagyon küzd és forgolódik oldalra, nem is mertem közbeszólni, nehogy megzavarjam a koncentrációban.
Mondtam is a Petinek, hogy: "Figyeld már, mindjárt átfordul!"
Mire Ő: "Ááá még az odébb van..."
Amire kimondta a kölyök már hason is volt... :D
A kis kezét nem igazán tudta maga alól kiszedni, de szabályosan átfordult. Hamar elégedetlenkedni kezdett, mert a hason fekvést még mindig nem igazán szereti, így visszafordítottuk. Aztán ismét és ismét átfordult. Először még csak tíz lendületből ment neki, majd háromból.
Az elmúlt napokban ha a földön volt mániákus forgolódásba kezdett. Tegnap már egy lendületből csinálta. A Peti visszafordította, de egy másodperc alatt ismét hason volt. A végén le kellett állítanunk a gyereket, mert nem akarta abbahagyni! Már sírt a fáradságtól, de mint egy megszállott csak folytatta, szerintem ha nem szakítjuk meg végkimerülésig képes lett volna csinálni... :D
Egyenlőre még csak balra forog. Már láttam, hogy elgondolkodott azon, hogy hogyan kéne a másik irányba is megcsinálni a dolgot, de még nem állt össze a fejecskéjében a kép, hogy hogyan lehet ellenkező oldalra is kivitelezni.
Minden esetre így alig 3 hónaposan szerintem kicsit korán kezdi...
Bár mondjuk a hasamban is sokat mocorgott (magától, meg általam is).
Nézzétek, így csinálja a kis drága: