Petike megszületésének története

Szerdán este megírtam a blogbejegyzésemet, miszerint csütörtökön reggel befektettek volna a kórházba.
Szépen átrendezgettem a szülős csomagomat úgy kalkulálva, hogy pár napot fekszek majd a sima osztályon a szülés beindulásáig.
Este még beszélgettünk kicsit a Petivel, aztán mondtam, hogy elmegyek fogat mosni, meg a mosdóba... Amint ez utóbbi helyre értem, egyszer csak hallottam egy pukkanó hangot és zutty, el kezdett folyni a magzatvizem (ez 0 óra 30 perckor történt). Szóltam a Petinek és közben olyan remegés jött rám, hogy alig bírtam abbahagyni... Pedig nyugodt voltam, de a testemet nem tudtam kontrolálni.
Gyorsan öltöztünk, szóltunk anyunak, a szülésznőmnek és indultunk. Akkor ijedtem meg kicsit, amikor a kezdeti víztiszta magzatvíz után, sárgás színű szivárgott. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy a pici egy kicsit belevécézett a magzatvízbe.

Hamar beértünk a kórházba, ahol megvizsgáltak. Feltették az NST-t, hogy megnézzék milyenek a fájásaim, amik akkor még nem voltak. Pontosabban voltak a gép szerint, de én nem is éreztem őket... :D Először úgy gondolták, hogy csak reggel 7-re kerülök a szülőszobára, de mivel kétségesnek találták, hogy mitől sárgás a magzatvizem, így a szülés megindítása mellett döntöttek.

Az előkészítést követően (itt kell megjegyeznem, hogy a beöntés egyáltalán nem olyan brutális dolog, mint gondoltam), hajnali 3-kor mentem be a szülőszobába.
Ekkor kezdték adagolni az oxytocint, ami szépen beerősítette a fájásaimat. A tervezettek ellenére anyu nem jött be a szülésre, mert az azt megelőző napokban magas volt a vérnyomása, így félt, hogy nehogy rosszul legyen és még a végén vele kelljen foglalkozni, a Petit meg így sem akartam beengedni...
De a szülésznőm, Varga Viola (akinek ezúton is szívből köszönök mindent) egyszerűen egy angyal volt! Végig úgy állt mellettem, ahogy kellett. Kedves volt, támogató, tudta, hogy mikor mire van szükségem. Segített, bíztatott, ha kellett a kezemet fogta, adagolta a homeopátiás bogyókat, stb...
Nagyon örülök, hogy így alakult a dolog, mert olyan meghitt és szép szülésem volt, mint amilyenről mindig is álmodtam.

A fájások alatt végig igyekeztem megőrizni az önkontrollomat és figyeltem a helyes légzésre. A szülésznő ebben is rengeteget segített. Aztán váltogattuk a pozitúrákat vajúdás közben. Feküdtem háton, oldalt, ültem labdán, stb... Hastáncos mozdulattokkal is próbálkoztam, de azok túl hatásosnak bizonyultak. Ezt úgy értem, hogy a mozdulatok csak még jobban beerősítették a fájásaimat, amik a szülés szempontjából jól jöttek volna, de nem volt annyi önuralmam, hogy az alapjából erős fájásaimra még így ráerősítsek. A vizualizációval ugyan így voltam. Próbáltam azt képzelni egy-egy fájásnál, hogy egyre jobban nyílik egy kiskapu, amin át a Petike világra jöhet. Ez a módszer is erősített a fájásaimon, így ezt is elvetettem.

Végül úgy vajúdtam végig, hogy csak az adott pillanatra koncentráltam, ezáltal meg tudtam őrizni a kontrollt. A vége felé úgy éreztem,  hogy egyre jobban befordulok, szinte transzba esek...
Amikor kezdtem kicsit elveszíteni a fejem, kaptam egy No-Spa injekciót. A végén már olyan fájásaim voltak (vagy ez csak az oxytocin hatása volt???), hogy nagyon hányingerem lett és hánytam is. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy nyomnom kell...
Én azt gondoltam, hogy szólnak, hogy mikor jön el ez az idő, de aztán végül én szóltam, hogy nem várhatunk tovább, most azonnal nyomnom kell... :D Gyorsan szétkapták alattam az ágyat és már mehetett is a dolog.

Nagyon hálás vagyok a dokinak és a szülésznőnek is, hogy lehetőséget adtak, a gátvédelmes szülés megpróbálására, sőt mondták, hogy kifejezetten alkalmasnak tűnök rá. Próbálkoztunk is, ám amikor látták, hogy ez a baba jóval nagyobb, mint amire számítottunk a gátmetszés mellett döntöttek. (Itt azért megjegyzem, hogy annak ellenére hogy a fájás közben kapja az ember az érzéstelenítő injekciót, azért lehet érezni és bizony a metszést is...)
Aztán nyomtam-nyomtam tiszta erőből, a megfelelő légzéstechnikát alkalmazva... Majd közben a doki is passzírozta a hasamat és végül zutty, megszületett az én kis Petikém! :)

Az első másodpercben csak azt láttam, hogy kész, jól van, kint van, gyerek... :D Csak a második másodpercben tudtam felfogni, meg amikor odaadták, hogy ő az én kisfiam! :)
Aztán csak magyaráztam Neki mindent! Miközben összevarrtak abból is minden öltést éreztem, de már nem érdekelt, mert a kezemben volt a gyermekem. :)

Mondtam, hogy időben szóljanak az apukának, hogy le tudja fotózni a fürdetését, de csak akkor engedjék be, ha már semmi csúnyát nem láthat.
Na persze a Peti ennél sokkal kíváncsibb volt, és leskelődött amennyit lehetett. Még szerencse, hogy az ajtónak oldalt volt az ágy, így bevallása szerint csak annyit látott, hogy véres a combom. Minden esetre azt mondta, hogy még az ajtón kívülről is borzasztó volt hallani a szenvedésemet. Pedig én nem is annak éltem meg. Azt mondta, hogy ezek után a saját édesanyját is sokkal jobban tudja értékelni.

Fürdetés után visszahozták a Petikét mellre tették, valamint beengedték a büszke apukát, s így hármasban élvezhettük a boldogságot egy jó darabig...

Összegezvén, szülés nem könnyű dolog, számomra mégis nagyon szép emlék marad. Sok nő azt mondja szülés után, hogy soha többé nem csinálná végig, azonban én már a szülőágyon azon a véleményen voltam, hogy akár most megcsinálnám újra!
Szerencsés vagyok, hogy nőnek születtem és átélhetem az anyaság, az élet adás misztériumát...